Közös hazánk valahol Ázsiában,
Aral tó környéke és a Góbi közt,
Ez volt egykor őseink hazája,
Hol a fű tavasszal zöldbe öltözött.
A végtelen puszta,- hol szabadon éltünk,
Rettegték íjunk, senkitől sem féltünk.
Tereltük a nyájat és hajtottunk vadat,
Télen a folyóknál fogtunk sok halat.
A sátrakban nagycsaládban éltünk,
S a dús mezőket jártuk szerteszét,
Esténként a sámándobok hangja,
Idézte a hősök szellemét.
Álmainkban ma is él a szteppéknek világa
S a közös tudat, mi génünkből fakad,
Ősi szál köt össze a hunok világa....
Már ami mondákból máig fennmaradt!
Ez mi összefűzött itt sokféle népet,
Avart, kazárt, szeldzsukot, magyart
Kit a hosszú úton összegyúrt az élet,
Megteremtvén ezzel a turáni fajt.
Ám az életfának letört sok- sok ága
Lehullott a földre ,borítja avar,
Sok népet mára csak a a térkép őriz,
S a régi temető sírhalmaival.
Mi, akik túléltük, szerteszórt az élet,
Mint a sárga port a pusztító vihar.
Nekünk a Kárpátok nyújtott menedéket;
nektek Kis- Ázsia fennsíkjaival.
Idegen világban nehéz volt az élet,
Idomulni hozzá hit kellett és lélek.
Új vallást váltani régit megtagadva,
Hazát építeni szakadatlan harcban!
Belső viszály után teremteni rendet-
Szabadnak maradni megverni az ellent!
Nem csoda ha közben szakadtak a szálak
És kik társak voltak, ellenséggé váltak.
Ismét találkoztunk. Ti ,mint szultán népe
Hódítani akart. Habsburg ellenében.
Mi,- épp útban voltunk, és szembe is szálltunk,
Mohácsnak mezején áldozattá váltunk.
Ám ezzel a harcnak koránt sem lett vége,
Hisz nemzeti létünk került végveszélybe.
Szétszakadt az ország, mégsem hagyta abba,
Meghalt hősök helyett, újak szálltak harcba.
Említhetném Egert, Dobónak példáját,
Vagy a kicsi Kőszeg bátor helytállását.
Európa nézte, bár őket is védtük,
Bíztatáson kívül nem sokat tett értünk.
Folyt a sok drága vér,évtizedek múltak,
Gyengült mindkét állam hűsei csak hulltak.
Mígnem Európa összefogott végre,
Odalett az oszmán régi dicsősége.
Elvesztette Budát és elvonult délre,
Tisztelvén a magyart már más szemmel nézte..
Újra felfedezte a turáni szálat,
S a nehéz időkben nyújtott nekünk támaszt.
Habsburg rabság ellen mikor szálltunk harcba
Minket támogatott, nyíltan felvállalta.
Thökölyi, Rákóczi, s a kuruc vitézek
Török honban nyertek végső menedéket.
Később Kossuth Lajost fogadta a szultán,
Akár háborút is érte felvállalván.
Honvédek és tisztek, itt hazát találtak,
Harcban a cár ellen hősként debütáltak.
A "Nagy háborúban" egy oldalon álltunk,
Régi ellenfélből bajtársakká váltunk.
Galipoli földjét magyarok is védték,
Tüzérként harcolva életük nem félték.
Aztán más magyarok, már új céllal jöttek.
Kemal Atatürknek abban segítettek:
Mi az , ami nem kell, mert elavult,régi,
Mint kell országával modern korban lépni,
Tudásukat adták: építettek gyárat,
Mintagazdaságot, vasutat sok házat.
Magyarként ha kint jársz, sokszor nem is érted,
De azt, hogy szeretnek, azt mindenhol érzed.
Ez a közös utunk, ezt kell végigjárnunk,
Összefogva együtt: - egymásért kiállnunk ,
Megbecsülve egymást, tisztelni a múltat,
Ebből építkezve teremteni újat.
Célokat kitűzve, megélni az álmot:
EGY ÉLHETŐBB ÉS JOBB, BOLDOGABB VILÁGOT!
Közkívánatra, többek kérésére és kissé módosítva!
Mohács, 2016, május, 11, Nagy Kálmán
